A Társadalmi Kerekasztal fejlesztésének leírása

Igazgyöngy Alapítvány

A tanulmány az Igazgyöngy Alapítvány esélyteremtő modelljének keretében fejlesztett újszerű együttműködési forma tapasztalatainak leírása, melyet az alapítvány egy leszakadó térségben, a berettyóújfalui járásban (LHH kistérség) végez, a mélyszegénységben élő, zömében roma családok életesélyeinek növelése érdekében.

A Társadalmi Kerekasztal annak a három pillérű modellnek a része, melyet stratégiába rendezve hat 2010 óta fejleszt az Igazgyöngy Alapítvány Toldon, illetve különböző elemeit még a térség 20 településén.

A modell sajátossága, hogy a problématérkép elkészítése után egy olyan komplex rendszerben működik, mely minden beavatkozási ponton egyszerre próbál hatni, összekapcsolja és koordinálja a hatásokat, nem hagyja, hogy az egyik lenullázza a másikat.  A stratégiában erős szerepet kap a közösségfejlesztés, a célunk a képessé tevés önmaguk megszervezésére, hogy a következő generációnak alapot adhassunk egy minőségibb élethez. A segítő tevékenységek egy olyan, aktivitásra sarkalló szabályrendszerben működnek, amit a közösséggel együtt alakítottunk ki, és alakítunk tovább, egy közösségi „igazságosság” jegyében.  Nem ír elő kötelező együttműködést senkinek, de segítséget csak azoknak nyújt, akik aktivitásával hozzájárul a falu élhetőbbé tételéhez. Ezt pedig nagyon sok helyen lehet már bizonyítani a tevékenységeink között, a gyerekek oktatásban való támogató magatartásától a saját kert műveléséig, a kézműves tevékenységektől a közösségi rendezvényeken való részvételig, stb.

A modell mérhető módon sikeresen mozdított el egy szétesett, közösség nélküli falut a mélypontról.

A három pillér a következő:

  1. oktatás: ebben van pl. a szociális kompetenciák fejlesztését a fókuszba állító művészetoktatás, a tanoda, benne az online tanulástámogatás, az ösztöndíjprogram, a táborok, a kirándulások, a drámafoglalkozások, a napközis táborok a szünetben, a tanszertámogatás, az egyéb iskolai költségek fedezése (pl. tablókép, mikuláscsomag, kirándulás befizetése), iskolapszichológus biztosítása, stb.
  2. Családgondozás-közösségfejlesztés: ebben az elemben a krízishelyzetek kezelése (pl. adósságkezelés, gyerekgyógyszer és szemüveg kiváltása, egészségügyi szolgáltatások elérése, élelmiszer, ruha, háztartási gép, tűzifaosztás, hivatali ügyekben segítségnyújtás, stb.), önfenntartási képességek fejlesztése ( pl.lakásfelújítási program, biobrikett program, kiskertprogram, ólépítés, villanyóra-visszakötés, fogamzásgátló program, baba-mama klub, háztartási ismeretek fejlesztése, tudatos gyereknevelésre irányuló programok, családon belüli erőszak kiküszöbölésére irányuló programok, stb.), és munkahelyteremtésre irányulók (pl. kézműves projekt, közösségi kertprogram, gyógynövénygyűjtés, lekvárfőző manufaktúra, közben pedig ehhez kapcsolódva alapkészségek megerősítése, digitális analfabetizmus felszámolása, munkavállalói kompetenciák növelése, stb.), és más közösségfejlesztő, identitást növelő, összetartást erősítő programok, melyekben színházlátogatások, kirándulások, Teaház és még sok közösségi rendezvény szerepel.
  3. Mediálás, intézményi kapcsolatok generálása: ebben az elemben a társadalmi kerekasztal szervezése történik, újszerű módon, probléma-érzékenyen, szervezetfejlesztő módszerekkel, és együttműködések támogatása a romák és az intézményrendszer, illetve az intézményrendszer tagjai között.

A három pillér egymással szorosan összefügg, egymást erősítő működés elérésére törekszünk.

Közülük a harmadik elem létrejöttét, lépéseit, hatékonyságát segítő módszereit mutatom be az alábbiakban, azzal a céllal, hogy hasonló, az integráció problémájával küzdő közösségeknek segíthessünk ezzel.  Ennek kialakítása, fejlődése talán tanulságos lehet másoknak is. A hibák, melyeket elkövettünk, a sikerek, amiket eddig elértünk fontos tapasztalatokat adtak, melyeket szívesen megosztunk másokkal is.

Alaphelyzet (a szükségesség, ami életre hívta az ötletet):

Lehet, az alábbi helyzetkép túl kritikusnak tűnik. De azt gondolom, őszintén beszélni kell a nehézségekről, hibákról, hogy arra beavatkozási terv épülhessen. A hibákat, a kezelhetetlen helyzeteket pedig mindenki érzi, aki LHH térségekben dolgozik. A kép, amit vázolok, civil szerepből, a mélyszegénységben élőkkel dolgozó szervezet szemszögéből látszik ilyennek, és a megoldás útja is egy, a civilek által kezdeményezett lehetőség. Nyilván nem az egyetlen út, módszer. De nálunk működik, nehéz terepen is, ezért lényegesnek gondolom a leírását.

Az intézmények közötti együttműködések, a jelzőrendszer, a kapcsolódási pontok, kötelező elemei az állami rendszernek. A halmozottan hátrányos helyzetű, a társadalom perifériájára szorult társadalmi csoportokkal kapcsolatban ez az együttműködés a tapasztalataim szerint sok helyen nem tűnik sikeresnek.

Ha megnézzük a beszámolókat, melyeket az intézmények elkészítenek az éves munkájukról, azokban nagyszerűnek láthatjuk az együttműködések rendszerét (is), valójában ezek sok esetben formálisak, minimálisak, „kipipálós” tételek csupán, valós tartalmuk, hasznosulásuk kevés van. Mindenki inkább a sikerek kihangosítására törekszik, a problémákat nem említi, mintha azok elemzése rontana az ő intézményi munkájának megítélésén. Ez egy torz képet eredményezett, amiben a beszámolókban kommunikált kép és a valóság messze áll egymástól, és meggyőződésem, hogy mindez végül kihatott az intézmények finanszírozására is. Fölöslegesnek tűnik ugyanis oda plusz forrásokat rendelni, ahol a rend, a problémamentesség van kihangsúlyozva.

Tapasztalatunk szerint a jelzőrendszeren belüli, a problémákhoz kapcsolódó együttműködések esetében sem jobb a helyzet. Általánosnak mondható, hogy a protokoll összehangolása időben és módszertanban is hiányzik, az ügyintézések menete lassú, nehézkes, és a hatósági szerep sokkal erősebb bennük, mint ami indokolt lenne. Gyakran ott is megjelenik, ahol erre jogosítvány sincs. Hiányzik a prevenció, annak stratégiai tervezése, a határok szigorú betartása, az „ez már nem az én dolgom” elv érvényesülése erős, ebben benne foglaltatik a felelősségek kikerülése, áthárítás is. Ha valami tragédia történik, vagy a nyilvánosság miatt muszáj megkeresni az okokat, akkor többnyire megy az egymásra mutogatás. Épp ezek miatt a munka adminisztrációs igazolására egyre nagyobb energia fordítódik, néhol már az az érzésünk, hogy ezek fontosabbak, mint maguk az emberek, akikről szó van.

Az intézményekben dolgozók sok esetben fásultak, kiégettek, az állandó negatív helyzetek, kudarcok lassan aláássák a szakmaiságot, szupervízióra, feltöltődésre, csapatépítésre nincs mód. A szakemberek fizetése alacsony, érdemi munkára kevés idő marad az adminisztráció mellett, a munka pedig érzelmileg nagyon megterhelő. A szervezetfejlesztés az állami intézményekben többnyire ismeretlen fogalom, ha néha különféle uniós forrásokból telik is rá, folytatás nincs, így nem igazán tud tartós hatást kiváltani. A kezeletlenül maradt problémák és az eszköztelenség lassan felőrli a benne dolgozókat. Sokszor azt látjuk, éppúgy áldozati ennek az egésznek, mint azok, akiken segíteni kellene.

Ami a leginkább elgondolkodtató, az a partneri viszony hiánya a célcsoporttal.

Az „ők” és „mi” szétválasztása, sőt szembehelyezése erős, eleve ez a felállás is ellenséges, hiszen „ők” azok, akikkel gond van, akik nem értik, akik bosszantóak, akikkel nem lehet semmit sem kezdeni, akik tanulatlanok, értetlenek, szándékosan bosszantanak, hazudnak, lopnak, koszosak, nem tartják rendben a környezetüket, akik felelőtlenek, érdektelenek, motiválatlanok. Akikben nincs semmi pozitívum.

„Mi” pedig, a tanultak, műveltek, az előírásokat betartók, a feléjük helyezettek és a felettük levők, akik az áldozatai vagyunk ennek a munkának, hiszen „mi” tanultunk, de nem „ezekért”, mi a „normálisakkal” akartunk foglalkozni, nem lealacsonyodni „ezekhez”.

A „mi” szerepből nagy egyetértés van az ágazatok között, az óvoda, iskola, családsegítő, gyermekjólétis, gyámügyes, védőnő, stb.. megbeszélései leginkább arra irányulnak, hogy megállapítsák a velük való szembehelyezkedés személyes tapasztalatait és indokoltságát. Nagyon ritkán hallani a megbeszéléseken pozitív szavakat, olyat sem, ami a prevencióra, vagy a fejlesztésre irányult volna, csak olyat, ami a problémára, a hatósági folyamatokra, a hibáztatásra és a tehetetlenségre, a róluk való lemondásra irányultak.  Fel sem merül, hogy a kiégés nem a „mi” privilégiuma, hogy „ők” is kiéghetnek a nyomorúság mindennapjaiban, és az sem, hogy a problémában okokat és okozatokat elemezzenek.

Jellemzően nem törekednek rá, hogy partneri viszonyt alakítsanak ki, építsenek a közösség erejére, megkeressék a kulcsembereket, arra sem, hogy a rendszeren belül összehangolják a munkát, és egyformán hassanak. Mindenki a maga területéről akarja kiszorítani a problémát, tartozzon másra, legyen másnak a dolga, neki ne adjon plusz munkát. Indoknak gyakran hivatkoznak a saját ágazatuk forráshiányára, mintha az elhivatottság kizárólag az intézmény pénzügyi lehetőségein múlna.

A reakció pedig nem marad el. A hatósági szerepre nem lehet bizalommal reagálni. A családok nem bíznak meg az intézményrendszerben, nem látják benne a változásokat segítő partnert, érzik a negatív hozzáállást az irányukba, és ezért igyekeznek nem konfrontálódni velük, távol maradni, elhatárolódni tőlük. És ezzel maguk is erősítik a szegregálódási folyamatokat.

Két világ épül. Ők is úgy vélik, hogy vannak az „ők”, a hivatal, akik nem jót akarnak, utasítgatnak, lenéznek, büntetnek, megaláznak, akik nem értik meg őket, akiktől jobb távol maradni, nem kerülni konfliktusba. És az ő érzéseik a „mi” felé sem előre viszi a dolgokat, hiszen itt vagyunk „mi” mondják, akin senki sem segít, pedig  „mi” nem értjük, nem tudjuk, nem látjuk, nekünk segíteni kellene, és az „ő” dolguk lenne a segítés, a problémáink megoldása.  A tanult tehetetlenség szerepébe helyezkedve ők is ugyanúgy sajnálják magukat, hiszen milyen világ az, ahol a szegényekhez, cigányokhoz így viszonyulnak.

Ebben a helyzetben nehéz integrációt segítő tevékenységet generálni. A két világ közötti szakadék évről évre nőtt, mára már önjáró lett a problémahalmaz, a pozitív változások lehetőségétől egyre távolabb kerülünk.

Ha belehelyezkedünk mindkét oldal szerepébe, azt látjuk, mindkettőben van igazság. A megoldást azonban ebből a szerepből csak olyan résztvevő érzékelheti, aki mindkét oldalt megérti, ám egyik irányba sem befolyásolható.

Az ötlettől a megvalósításig:

Az Alapítványban éveket töltöttünk az intézményrendszer helyi működéseinek megértésével, miközben a mélyszegénységben élőkkel dolgoztunk. Rájöttünk, hogy hiába fejlesztjük a közösséget, ha az intézményrendszert nem vonjuk be, az ott dolgozók nem is veszik észre a változásokat, szembehelyezkedésük pedig lerombolja a felépített eredményeinket.

Először próbáltuk az intézményrendszeren belüli hibákra felhívni a figyelmet, de ezek, bár sokszor négyszemközt elismerték őket, változást nem hoztak, a hibák, melyek sokszor az alapvető emberi jogokat is sértették, újra és újra megismétlődtek. Később próbáltuk ezt a hivatali rendszerben jelezni, de ezzel csak sértődöttséget okoztunk, és még ellenségesebben viszonyultak, nemcsak hozzánk, hanem az általunk támogatottakhoz is. Hozzá járult ehhez az is, hogy a civileket a hivatali rendszer Magyarországon jellemzően nem ismeri el partnerként, velük szemben is befeszül, hiszen „minek szól bele az, aki nem ezt tanulta”. Sokat kellett és kell ma is küzdenünk a civil szerep elfogadtatásáért.

Később a nyilvánosság segítségével, ami jelenti a közösségi oldalakon, és a médiában történő megjelenést is, hol a hibák (név, település nélküli) kihangosításával, hol a partneri viszonyban sikerrel megoldott esetek nyilvánosság előtti bemutatásával, pozitív visszacsatolásokkal elkezdődött a helyi intézményrendszeri pozícionálásunk, ami még ma is tart, igazodva a változásokhoz, még mindig konfliktusokkal, de egyre eredményesebben.

Ebben a munkában nem a hibákra, nem a hibázókra koncentrálunk, hanem a pozitív dolgokra. Ezzel jobban partnerré tehető az intézményrendszer.

Közben persze próbáltuk érteni az ő működésüknek a hátterét is, látva, hogy abban a hivatali hierarchiában, amit az önkormányzati és az állami rendszer működtet, milyen torzulások vannak, melyeknek létrejötte szinte törvényszerű, hiszen a központi elméleti és a terepi gyakorlati munka közötti különbségek mindig lehetőséget adnak erre. A protokollvezérlésű működés, a sikerorientált állami rendszernek való megfelelés, a saját egzisztencia biztosítása, a nem megfelelő szakemberek pozícióba kerülése, a kontraszelekció a nehezebb terepek irányában, az ellenőrzések adminisztratív fókuszai maguk is rengeteg hibát hordoznak, ami még tovább torzul a települési hierarchiában, az átpolitizálódott miliőben. Nem csoda hát, hogy a rendszerben a mai helyzet kialakult.

Aztán megpróbáltunk valamit kezdeni a helyzettel.

 Alapítványunk az együttműködés rendszerét egy sajátos Társadalmi Kerekasztalban képzeli el, mely talán nevében, mivel más hasonlók is vannak, nem is hordozza teljesen a lényegét. Mivel azonban így kezdtük, amikor ez a kifejezés még nem volt ennyire elterjedt, maradt ebben a formában, még, ha más is, mint a megszokott.

Ez egyfajta szervezetfejlesztés ugyanis, ám szokatlan módon nem egy intézményen, szervezeten belüli szervezetfejlesztés, hanem a szervezetet egy probléma körül alakítottuk ki. Akinek dolga van egy település mélyszegénységben élő, zömében cigány családjaival, azokat hívjuk a kerekasztalba, és az asztal körül ülőket tekintjük a fejlesztés alanyának. Itt az óvónőtől a rendőrig, a gyámügyi előadótól a települési jegyzőig, a védőnőtől az egyház képviselőjéig, a közmunkaprogram vezetőjétől a kisebbségi önkormányzat tagjáig mindenki fontos. A cél az, hogy olyan működési rendszert alakítsunk ki, melyben nincsenek hézagok, ami összehangolt, időben és módszertanban is, amiben nincs hatáskörtúllépés, de nincs túlzott határtartás sem, ahol egymást támogató partnerek dolgoznak.

Tapasztalataink szerint a probléma mélységétől függően 8-10 alkalmas fejlesztés után kialakulnak azok a munkakapcsolatok, melyekben a problémamegoldás kerül fókuszba, és mely után eseti együttműködések alakulhatnak ki, egy-egy család problémájának megoldására. Az ezt követő időszakban is szükséges egyfajta mediáló tevékenység, melyben valaki (ez lehet civil, mint a mi esetünkben, vagy családsegítő, pedagógus, egyházi szereplő, stb..) szervezőként jelen van, és mediál a cigány családok és az intézményrendszer érintett tagjai között.

Lassan beépül a munkakultúrába ez a fajta együttműködés, ami alapvető változást hozhat az integráció segítése terén. Ennek az együttműködésnek az alapja a bizalom, melyet ki kell alakítani, mert most nincsen meg.

Az alábbiakban leírom, milyen lépések mentén szerveztük meg ennek az újszerű szervezetfejlesztésnek a menetét. Nyilván nem lehet receptszerűen követve mindenhol egyformán sikerre vinni ezt a dolgot. De talán a tapasztalatok leírása, a főbb lépések, melyek mentén haladtunk, a felmerülő veszélyek bemutatása adhat egy olyan keretet, ami alapján, kellő rugalmassággal településenként, vagy lakókörzetenként kialakulhat az együttműködéseknek egy új, hatékonyabb rendszere. Egy olyan rendszer, amiben a civil szervezeteknek is helye van.

Ez egy olyan leírás, amiben talán a legfontosabb dolog a viszonyulások rendszerét megérteni, kipróbálni. Az egyes helyzeteknél, lépéseknél leírt variációk, veszélyhelyzetek napi tapasztalatokon alapulnak, ami nyilván a települések egyedi problématérképéből adódik, és bővülhet tovább, a kipróbálók tapasztalataival. Ám a fő vonal, a lépések, több településen tesztelt, működőképes elemek.

Hogy miért hangsúlyozom a civil szerepet ebben az egészben? Mert jelenleg nem látom, hogy ezt az attitűdváltást a rendszeren belül más el tudná indítani. Olyan erősek a beidegződések, a protokollvezérelt szemlélet, hogy az intézményrendszer ebből nem tud kilépni. Az együttműködések általuk működtetett rendszere annyit bizonyított, amit fent írtam. Sok, az integráció elősegítése érdekében szervezett, pályázati forrásból működtetett társadalmi (integrációs, esélyegyenlőségi, antiszegregációs, stb.. névre hallgató) kerekasztalt látok, de tartós változást nem érzékelek. Ha meg is indulna valami, a pályázatok befejeződnek, a fenntartási időszakban pedig formálissá válik, majd kiürül az együttműködés.

A modell kereteinek bemutatása:

Pár szempont, amit a tapasztalataink szerint fontos szem előtt tartani az első pillanattól:

  • A találkozókon a cigányok képviselete is jelen kell, hogy legyen. A munkánkban alapvető szabály, hogy nem beszélünk róluk, nélkülük. Akkor is legyenek ott, ha először nem tűnik úgy, hogy nekik is van tudásuk, amit hozzátehetnek ehhez az egészhez. Mert ha ott ülnek, óvatosabb, figyelmesebb magatartást váltanak ki az intézményrendszer tagjaiból is.
  • A kerekasztalt vezető moderátor személye nagyon fontos. Nem jó, ha a résztvevők közül kerül ki a moderátor, mert óhatatlanul azt az érzést keltheti a jelenlevőkben, hogy ő határoz meg valamit, pedig itt épp arról van szó, hogy egyenrangú résztvevők között közös véleményt, munkakultúrát alakítsunk ki. A hierarchia minden elemét kerülni kell, az asztalban mindenki fontos, mindenkinek van szerepe, és annak megfelelően kell dolgoznia. A moderátor feladata az is, hogy a kerekasztal minden tagja számára érthető szavakat használjanak. A hivatalnokok erőszeretettel használnak olyan kifejezéseket, melyeket a jelenlevő cigányok (amennyiben tanulatlanok) nem értenek, ez lehet szándékolt is (burkolt hierarchia érzékeltetése), de nem szándékolt is, beépült (ami arra is jó, hogy mindenki megértse, nem mindig megfelelően kommunikál a kevésbé iskolázott emberekkel). Az esélyegyenlőséget ebben is biztosítani kell.
  • A kerekasztal tagjainak hozzáállását erősen meghatározza, hogy a települési vagy járási vezető, akihez az adott intézmény tartozik, jelen van-e, és támogatólag nyilvánul-e meg az együttműködés e formája iránt. E nélkül a találkozókon való részvétel nem tűnik fontosnak, hiányozni kezdenek, és nem alakul ki semmi. Fontos, hogy a szervezésben az ő általuk elfogadott hivatali protokollnak feleljünk meg, ez segíti az elfogadást, ha kellően „komoly” a dolog, legyen minden alkalommal meghívó, előre tervezett menetrend, megfelelő terem, jelenléti ív, levelezőlista, internetre feltöltött anyagok. Célszerű az önkormányzat épületében megrendezni az összejöveteleket.

Mi történik akkor, ha a települési vezető nem támogató? Erre is volt példa a munkánk során, olyan is, aki egyáltalán nem kívánt velünk, civil szervezettel együttműködni semmiben, és az álláspontját rányomta a többiekre is.  Olyan is volt, aki meg nem tiltotta ugyan a kerekasztal munkáját, de bojkottálta azt, sosem jött el, ez pedig meghatározta a viszonyulását, majd a részvételét is a többieknek.  Az is előfordult, hogy bár a település első embere üdvözölte a lehetőséget a kerekasztalra,  és jelen is volt, de olyan erősen tartotta kontroll alatt a többieket, hogy senki sem mert a problémákról beszélni, pedig azok nyilvánvalóan voltak.

Erőltetni ezt az együttműködési formát nem lehet. Szerencsére az önkormányzati vezetők nem örökre kerülnek a polgármesteri székbe. Volt, hogy kivártuk a következőt. Vagy, a másik településen sikeresen működő kerekasztal jó híre segített. Ha ezekhez megfelelő médiakommunikációt társítunk, és ügyelünk, hogy az önkormányzat ebben megfelelő, pozitív szerepet kapjon, előremozdító lehet. Partnerré kell tennünk őket, ez a siker egyik záloga. A járások felállása óta bizonyos intézményi tevékenységi körök már nem az önkormányzatoknál vannak. A mi munkánk kezdetekor még minden önkormányzati, vagy kistérségi társulási formában működött. Mindez azt is eredményezte, hogy a probléma beazonosítása most nehézkesebb, hiszen, bár a családok a településen élnek, az ügyeiket jóval távolabb intézik.

A hatások így nehezebben koordinálhatók.

  • Fontos, hogy pozitív üzenete legyen a meginduló munkának. A második szakaszban érdemes „sikertáblázatot” nyitni, ahol az együttműködésben sikeres esetmegoldásokat feltüntetjük, és ezt a kerekasztal tagjai között megosztjuk. Lényeges, hogy pozitív megerősítéseket csatoljunk vissza, és ne a negatívakat hangsúlyozzuk. Vissza kell adni az intézményrendszerben dolgozók hitét abban, hogy van értelme a munkájuknak, és ez örömteli is lehet.
  • A szervezetfejlesztés fontos feladata a hatáskörök egymás felé történő tisztázása, melynek a legfontosabb célja, hogy hatósági eszközök ne jelenjenek meg ott, ahol az nem megengedett. Fontos, hogy a problémaelemzésnek azt a folyamatát sajátítsák el, amiben megtalálják a saját szerepüket, a másik támogatásának lehetőségét, a megoldások sokféleségét, ahol a fejlesztések is bekapcsolhatók. Ez gyakran konfliktusos helyzeteket eredményez, de ezeket be kell vállalni, mert előbbre viszi az ügyet. A megoldás ott van a rendszerben, csak másképp kell dolgozni benne.
  • A partnerek a kerekasztal körül bővíthetők, a szervezet rugalmas kell, hogy legyen. Szükség esetén külső szakértő is igénybe vehető.
  • Építeni kell a cigány közösségekre a megoldásokban. Minden közösség képes hatni valamilyen módon a családokra. Ahhoz, hogy erre építhessünk, fontos, hogy megismerjük a közösséget, lássuk a kulcsembereket, a nagycsaládok szerkezetét, ismerjük a konfliktuskezelési képességüket. A krízishelyzetek kezelése önmagában nem oldja meg a problémákat, mert az okokra nem képes hatni. A hiányosságok átörökítését látni kell, és tenni ellene. E nélkül sosem törik meg a kör. Ma a cigány közösségek a problémamegoldásokban, együttműködésekben jellemzően nem jelennek meg mint, elem. Pedig nagyon fontos volna.
  • Fontos, hogy a kerekasztalon elhangzó beszélgetéseket bizalmasan és felelősen kezeljük, vegyük elejét a félreértelmezéseknek, és ne skatulyázzunk be senkit a résztvevők közül egyfajta álláspont szerint, hiszen a cél éppen az, hogy bizalmi légkörben változásokat generáljunk.
  1. találkozó:

Téma: A kerekasztal céljának, menetének, a résztvevők témához való viszonyának megismerése.

Az indítás a kerekasztalban nagyon fontos, meghatározza a későbbi hangulatot, ha elszúrjuk, az emberek nem nyílnak meg, és később külön munkát igényel a megfelelő légkör kialakítása. Fontos, hogy az első pillanattól értsék, ez nem egy formális dolog, amin részt kell venni, hanem tényleges változást hozhat.

A találkozó előtti szervezési feladatok:

  1. Az első találkozó előtt érdemes az intézményi fenntartókat személyesen megkeresni, bemutatni a program célját, és támogatást kérni a megvalósításhoz. Az önkormányzati vagy járási vezető partnerré tétele fontos elem az indításhoz, és később is vissza kell csatolnunk nekik az együttműködések fejlődéséről. Célszerű először tőlük javaslatot kérni a kerekasztal tagjainak meghatározására.
  1. A következő lépés a meghívottak névsora. A polgármesteri ajánlás mellé minden intézményt, szervezetet, akiknek dolga van a településen a célcsoporttal, gyűjtsünk össze. Ezek lehetnek: az óvoda, általános iskola, középiskola, családsegítő, gyermekjóléti szolgálat, gyámhivatal, gyámhatóság, védőnői szolgálat, háziorvosi szolgálat, rendőrség, polgárőrség, egyház, roma nemzetiségi önkormányzat, települési jegyző, civil szervezetek, stb. A neveket, elérhetőségeket célszerű táblázatban rögzíteni, ez alapján készül majd el a jelenléti ív, és a levelezőlista.
  1. Készítsük el a meghívót, amiben hivatkozzunk a vezetői támogatásra, és hívjuk meg az érintett intézmények képviselőit. Kérjünk határidőre visszajelzéseket a jelenlétről, aki nem reagál keressük meg, és győzzük meg, hogy jöjjön el, vagy küldjön valakit a képviseletében. Mindenképp kérjük meg a polgármestert, és a járás vezetőjét, hogy az első kerekasztal ülésen legyen jelen. Kedvező, ha a gyűlést néhány gondolattal ők nyitják meg, jelezve a kerekasztal célját, és elköteleződésüket annak fontossága iránt.
  1. Keressük meg a moderátor személyét, és alaposan mutassuk be neki a települést, az integráció problémáit, és a kerekasztal célját, a találkozók tematikáját, ívét.
  1. Biztosítsuk a megfelelően berendezett termet. Jó, ha forrást tudunk teremteni egy kávéra, ásványvízre.

Az első megbeszélés:

Bár az asztal körül ülők mind ismerik egymást, a moderátor nem ismeri őket, ezért a polgármesteri, járási vezetői köszöntés után indokolt egy rövid bemutatkozás, ki, hol dolgozik, hol találkozik a célcsoporttal.

Az első találkozó a problémák személyes kimondásáról szól. Általában mindenki tele van keserűséggel, megoldhatatlannak érzi a helyzetet, sokan kiégettek, előfordulhat, hogy előítéletesek, sőt, akár rasszista megjegyzéseket is mondanak, indulatosak. Az első találkozón mindenki kimondhat mindent, amit érez, gondol. Fontos, hogy lássuk, ki, milyen mentális állapotban van.

A bemutatkozás után továbbléphetünk azzal, hogy mindenki foglalja össze röviden, milyen feladatai és milyen nehézségei vannak a munkaterületén. Mi az, ami nehezíti a munkájukat? Reflektálhatnak is egymásra, a moderátorra először csak a felszólalók sorrendjének figyelése és az idő betartatása hárul.

Jellemző, hogy ezen az első ülésen sokan mutatják be a településüket, tevékenységüket úgy, hogy náluk minden rendben van, a munkájukat jól és eredményesen végzik, gond legfeljebb a „másik oldallal” van, de az sem túl sok. A helyzetet problémamentesnek mutatják, a képet rózsaszínebbre festik, mint a valóság. Előfordulhat az is, hogy a csoportból ezt valaki megcáfolja, de az is, hogy mindenki marad a problémamentes kép kommunikálásán. És az is lehetőség, hogy a cigányok hibáztatása erősen megjelenik a beszélgetésen, és az intézményi résztvevők magukat a szélmalomharcot vívó áldozat szerepében mutatják be.

A roma képviselet reakciói már az első alkalommal sokat elárulnak. Vannak, ahol meg sem szólalnak, ez többnyire olyan viszonyokat tükröz, ahol az egyértelműen alárendelt szerep már beidegződés, bólogatnak csupán, hagyják, hogy felettük döntsenek róluk. Ők már attól is boldogok és igazolva látják pozíciójuk hatását, hogy jelen vannak. Bábként mozgathatók a struktúrában, a feladat és a hatáskör tudata nélkül.

A másik véglet is előfordulhat, főleg ott, ahol a roma érdekképviselet rendszere (elég ellentmondásosan) megérintette őket, ott meglehetősen vehemensen bizonygatják már az első alkalommal is, hogy ők bizony el vannak nyomva, diszkriminálják őket, nincsenek megkérdezve sosem, nem kapnak segítséget, stb. Homályos utalásokat tesznek bizonyos tudásokról, támogatásokról, önkormányzati kötelezettségekről, a hatáskörüket eltúlozva állítják be, ám ha ebbe belemegyünk, hamar kiderül, hogy nincs ilyen tudás, általában üres frázisok vannak csupán, és tulajdonképpen meg sem tudják fogalmazni, konkrétan, mit szeretnének. Az intézményrendszer tagjai pedig ennek a fellépésnek a hatására igazolva látják magukat: „na ugye, hát minek itt együttműködni, ezekkel aztán semmit sem lehet kezdeni”. Cinkosan összenéznek, láthatóan mind egyet gondolnak, és ebből az álláspontból elég nehéz lesz őket kimozdítani.

A kettő között is sokféle fokozat lehet. Legjellemzőbb az, hogy a romák jeleznek kisebb-nagyobb egyedi problémákat, és az arra való reflektálás már az első alkalommal konfliktusokat gerjeszthet, amit a moderátornak kell kordában tartani. Fontos, hogy kimondhassanak mindent, amit fontosnak éreznek, hangsúlyozzuk, hogy ennek az első találkozásnak ez a célja. De nem az igazságkeresés, nem a hibák egymás fejére olvasása, nem a veszekedés, csak annyi, hogy mindenki kimondja, mit érez, hogy „leengedje a gőzt”.

Volt olyan első megbeszélés is, ahol a „nálunk minden rendben van” állapoton nem sikerült túllépni. Ilyenkor segítheti az elmozdulást, ha tudomásunk van egy-két olyan esetről, ami a településen konfliktusokat gerjesztett, esetleg bűnesetbe torkollt, kérdezzünk erre rá, ez segíthet abban, hogy megnyíljanak. Ha ilyenről nem tudunk, vagy valami miatt nem akarunk beszélni, lehet olyan példákat hozni más településekről, ami a kérdéshez kapcsolódva általánosnak mondható (pl. igazolatlan hiányzás az iskolából, lakhatási gondok, túl korai gyerekvállalás, stb.), ez segíthet elindulni.

A kör után, mikor mindenki hozzászólt, mindenképpen összegezzen a moderátor. Érdemes ezt úgy, hogy rá, mint külső szemlélőre hogyan hatott az egész, mit gondol a probléma mélységéről és a jelenlevők gondjairól, munkájáról. Mindenképp a pozitívumokat emelje ki, jelezve, hogy a negatívumokkal is foglalkoznunk kell. Legyenek optimisták és lelkesítők a moderátor zárómondatai.

Egyezzünk meg a következő találkozó időpontjáról, egy, maximum két héten belülre téve azt. Ritkább találkozóknak nincs értelme, nem tudjuk a kapcsolódásokat szinten tartani.

Az első találkozóról készítsünk feljegyzést, amit emailen elküldünk mindenkinek.  A második találkozó előtt kapjanak emlékeztető emailt vagy telefont. A szervezési feladatok minden találkozó előtt azonosak (meghívó, terem, jelenléti ív, emailes emlékeztető, stb.).

  1. találkozó:

Téma: A települési problématérkép elkészítése

 A második találkozó a problématérkép áttekintéséről szól. Szükségünk lesz csomagolópapírokra, amit a teremben, a falon elhelyezünk, hogy erre írjuk fel a kulcsszavakat.

Induljunk körkérdéssel: milyen nehézséget jelennek meg a településen a családok életében, vagy a velük kapcsolatban? Próbáljuk úgy, hogy mindenki mondjon egyet, sorban, ezeket a moderátor írja fel, rendszer nélkül a csomagolópapírra. Nem szokott gond lenni a mennyiséggel. Az intézményi képviselők könnyedén sorolják a saját gondjaikat, és a romák is több területet fel tudnak sorolni. Ha valaki a körben újra az első találkozóhoz hasonlóan szeretné folytatni, és hosszas panaszkodásba, vagy rasszista kijelentésbe kezdene, a moderátornak le kell állítania. Ebből ugyanis nem lesz elmozdulás, így egy körben járunk, és nem ez a célunk. Tényszerű, rövid, lehetőleg egyszavas megjegyzéseket kérjünk.

Ha mégis megakadna a lendület, célszerű egy-egy területre rákérdezni: pl. iskolai hiányzások, kábítószer, kriminalizálódás, a higiénia a családoknál, a felhalmozott magán és közüzemi adósság, a szülői felelősség kérdése,  őslakosok és betelepülők eltérő értékrendje, lakhatás,  eltérő szocializáció, aluliskolázottság, munkalehetőség, munka iránti motiváció, stb….hamar látszik, hogy az élet minden területén van olyan rész, ami változtatásra szorul.

 Az elmondottak között nem vizsgálunk fontossági sorrendet. A megállapításokat időnként komoly viták kísérhetik, addig kell alakítani a kifejezéseket, amíg az mindenki számára elfogadható nem lesz, csak ha ez megtörtént, akkor írjuk fel a csomagolópapírra.

Előfordulhat, hogy ez a problémagyűjtés el is viszi a második találkozó teljes idejét. Nehéz, és fölösleges is időkorlátokba szorítani ezt az egészet, át is lehet vinni a következő találkozóra, ha maradt még nyitott kérdés. Az a fontos, hogy ezen az úton haladva egy-egy problémát alaposan körüljárjunk, megvitassunk, mert e nélkül nem lesz továbblépés.

A 3. találkozó

Téma: A problémák kategorizálása a beavatkozási szintek szempontjából

A problémákat lehetne kategorizálni a típusai alapján, pl. család, iskola, egészségügy, de ezen az elven működik az egész rendszer, a problémákat intézményekhez kötésével, ami az „ez már nem az én dolgom” vonalat erősítené.

Mi viszont a problémák mentén egy másfajta gondolkodást szeretnénk, ezért a kategorizálást a beavatkozási szintek szerint végezzük. A megközelítés lényege, hogy honnan várható megoldás az adott problémára: az egyén-család-közösség szintjéről, a helyi intézményrendszer szintjéről, vagy állami szintről. Egy-egy probléma akár kettő, vagy mindhárom szintről is értelmezhető. Főleg azok a legérdekesebbek, amelyek az egyén-család-közösség szinten és az intézményrendszer szintjén is megjelennek, mert ez lesz az egész együttműködés kulcsa. Azokkal, amelyekre nincs ráhatásunk, ami állami szintű megoldásokat igényel, mint pl. a munkalehetőségek biztosítása, vagy a törvényileg szabályozott döntések a szociális juttatásokról, és hasonlók, azokat elkülönítjük, hogy azokra koncentrálhassunk, amire van hatásunk.

Célszerű ezt úgy végezni, hogy az előző találkozó csomagolópapírját vesszük elő újra, amin három színt használva bekarikázzuk a szavakat. Ha csak egyéni-családi-közösségi szinten értelmezhető a beavatkozás, akkor pl. kékkel karikázzuk be, ha a helyi intézményrendszer szintjén, akkor pirossal, ha állami szinten, akkor zölddel. Mire így végig megyünk, természetesen ez is vitával, közös vélemény kialakításával, világosan látszik: alig van olyan terület, ahol a probléma egy beavatkozási szintre tehető, minden összefügg mindennel. A higiénia kérdése pl. első körben nyilván az egyén-család-közösség szintjéhez kapcsolható, de ha belemegyünk, hogy miért nem alakult ki a többségi társadalom számára elfogadható, a gyerekek számára fontos személyes és környezeti higiénia, akkor rögtön becsatlakozik a helyi intézményrendszer szintje is, hiszen ezzel, ha a családból a gyerekek nem kaphatják meg, dolga van az óvoda-iskolának, vagy a védőnői szolgálatnak, családsegítőnek is.

Az egész kerekasztalnak épp ez a célja, hogy a résztvevők megértsék, az integráció ezer fontos elemből áll, amit egyrészt nem lehet kicímkézni intézményeknek, még, ha a fő tevékenységük el is különíti őket, másrészt, ha az egyén-család-közösség szintjén nem kapnak elég átörökített tudást a gyerekek, akkor kívülről, az intézményrendszer szintjéről segíteni kell. Egy-egy ilyen probléma beavatkozási lehetőségeinek áttekintésekor világossá válik, hogy több oldalról is támogatható lenne a megoldás, a kerekasztal munkája épp erről szól, hogy ezeket összehangoljuk.

Mert az egészen biztos, hogy valamilyen szinten mindenki foglalkozik egy-egy elemmel, de csak a saját rendszerén belül, nem figyelve a másikra, nem optimalizálva az együttes hatást. Nem a helyi megoldáson van jelenleg a hangsúly, hanem az intézményi protokollba ágyazott működésen, ami nem igényel összehangolást, mert az értékelés nem a probléma megoldására, hanem az adminisztrációval leigazolt, az intézményen belüli „eset” kezelésére irányul.

Ennek a szemléletnek az elsajátításáért, begyakorlásáért dolgozunk a kerekasztalban, és ebben ennek  a találkozónak a témája rendkívül fontos.

A következő találkozó előtt érdemes „letisztázni” a problématérképet, és táblázatban rögzíteni a fő problémákat, a beavatkozási színterekkel együtt. Így áttekinthetőbbé válik az egész a következő munkaalkalomra.

  1. találkozó:

Téma: Az erőforrások felmérése

A letisztázott, beavatkozási szintekre bontott problématérképet ezen a találkozón abból a szempontból vizsgáljuk meg, hogy ki, milyen erőforrásokkal rendelkezik a megoldásához. Míg az előző alkalommal a „minden mindennel összefügg” témát hangsúlyoztuk, mert szerettük volna, ha a probléma megoldásában a felelősségét mindenki érzi, most pedig a saját feladatokra, hatáskörökre koncentrálunk.

A problémákat újra átbeszélve, a feladatok intézményesítésével folytatjuk, a konkrét intézményeket (esetleg egyszavas feladatutalásokkal) felírjuk a táblázatba. Itt az a fontos, hogy mindenki lássa, értse, ő is tehetne azért, hogy a probléma megoldódjon, ráadásul a feladati között szerepel is ez, de nem figyelnek a másik szereplőre, nem hangolják össze a munkát.

Itt lehetőség nyílik kicsit arra is, hogy az intézményi működési problématérkép is kihangosodjon, melyek azok a fizikai vagy egyéb tényezők, melyek akadályozzák a munkát. Sok ilyen van a kistelepüléseken, pl. kevés az útiköltség, nincs autó, fax., korlátozott a telefonhasználat, stb. ami sok esetben a törvényesen előírt feladatok teljesítését is akadályozza. Ám fontos azt is láttatni, hogy sok dolog nem elsősorban ezeknek a függvénye, hanem egy másfajta viszonyulásban, másfajta gondolkodásban, külső erőforrás nélkül is sikeresebben működtethető.

Pl. az iskola hiányzás kérdése szinte mindenhol gond. Az iskola jelenti a mulasztókat, megy az infó tovább, a felszólítások, majd a szabálysértési szakasz jön, az előző tanév hiányzási ügye sokszor hónapok múlva, mondjuk augusztusban ér ebbe a stádiumba, amikor a nyári szünetben már semmi felhívó ereje nincsen a dolognak. Ha megvizsgáljuk az ügyet, számtalan kérdés merül fel: felvette-e a kapcsolatot az iskola (osztályfőnök) a szülőkkel? Beszéltek-e a házi orvossal, hogy az előzőleg kiadott sok-sok orvosi igazolás tényleges betegséget takart-e? Vizsgálta-e valaki a gyerek társas kapcsolatait? Próbálták-e megkeresni az okát, miért távolodott el az iskolától, az osztálytól a gyerek? Milyen kudarcok érték, ami miatt nem akar oda járni? Kapott-e iskolapszichológusi segítséget ennek kibogozásához? Milyen együttműködés volt a tanárok között, hogy egyformán hassanak a gyerekekre? Nem lehet, hogy a pedagógiai eszköztelenségben egymás hatását is lenullázták? A családsegítő milyen szinten tartja a kapcsolatot a családdal? Értik-e a szülők a szabálysértés, később a családi pótlék elvonásának a veszélyét? Tesz-e valamit a helyi közösség, hogy az iskolában maradjon a gyerek, vagy épp onnan van partnere a lógáshoz? Esetleg ebben a kapcsolatban nincs kriminalizálódási veszély? Mit gondol erről a rendőrség? (ők többnyire csak a szülő elővezetésével vonódnak be egy ilyen történetbe, pedig gyakran később ott is ügyféllé válik a gyerek, a fiatal) stb. Egy sor kérdés, ami jelzi egyben a pontokat is, ahol be lehetett volna avatkozni, összehangoltan.

Ez a téma mindenkinél érthetővé teszi: együttműködés kell. De felmerül a kérdés: ki koordinálja, mozgassa ezt az egészet? Nehezíti a helyzetet, hogy a problémára való rálátások nem egységesek, mindenki a saját szeletét látja, sokszor eltérő a fogalomértelmezés, a protokoll összehangolása sem megfelelő. Ki az a rendszerben, aki minden szegmensét látja, aki mindenkivel kapcsolatban van?

Nos, ez az összekötő elem jelenleg nincs a rendszerben. Most azt látjuk, ez, az együttműködések megerősítéséig a civilekre hárul. Persze nagyszerű lenne, ha egy település erre tudna egy finomhangolást végző mediátori tevékenységet is ellátó szakembert biztosítani, de ehhez nyilván állami segédlet kellene. Egyetlen állás kellene csupán, ami, sikeres munka esetén szignifikánsan csökkentené a problémás esetek számát, és kevesebb munkája lenne a hatósági ügyekkel foglalkozó intézményeknek, a többi pedig sikeresebb lehetne. Ha gazdasági szempontból nézzük, ez sokkal kifizetődőbb lenne.

  1. találkozó:

Téma: együttműködési lehetőségek időrendi tervezése

Az együttműködések rendszerének kialakításában nagyon fontos az időbeliség. Mikor és kinek kellene elkezdeni a probléma megoldása érdekében nemcsak az együttműködést, hanem a saját területen történő beavatkozásokat is? Itt nem megkerülhető a prevenció kérdése, hiszen az egész együttműködés arról szól, hogy megakadályozzuk a helyzetek kialakulását, vagy, ha már kialakult, próbáljunk meg úgy együttműködni, hogy az ne ismétlődhessen meg újra, és főleg ne maradjon átörökíthetően benne az egyénben, családban, mert akkor sosem leszünk képesek megállítani egy negatív folyamatot.

Ma, ha valahol létezik is még prevenciós törekvés (mondjuk az oktatásban, pl. a dohányzás elleni témák feldolgozásában, vagy a szexuális felvilágosításban), azok csak úgy általában vannak elhelyezve az adott intézmény rendszerében, nem egy konkrét eset, probléma kapcsán, hanem központi előírásként, amikor „következik”. Sok helyen épp ez meríti ki az együttműködést, pl. a rendőrség tart egy bűnmegelőzési osztályfőnöki órát, és ezzel ki van pipálva a dolog, mindkét oldalról, a prevenciós törekvés teljesítve. Közben pedig ugyanebben az iskolában üzletelnek herbállal, az önkényes iskolaelhagyók együtt csavarognak, vagy megfélemlítik a kisebbeket, elvesznek tőlük holmikat, stb. Nyilván, ha egy-egy olyan esethez, ami rendőri beavatkozást igényel, akkor társítanának több olyan beszélgetést az iskolában, amikor az történt, ha ugyanekkor bevonnák a családsegítőt is, aki a család felől tudatosítja a jogkövető magatartás fontosságát és következményeit, ha a helyi roma közösség is ráerősít erre, akkor megindulhatna valami. Helyette mi történik? Az iskola kihívja a rendőrséget, az  megindít egy eljárást, ami hónapok múlva éri el a családsegítőt, és védelembe veszik a gyereket, mikor már senki sem emlékszik arra, mi történt.

Egy együttműködő rendszerben minden egyes problémamegoldás prevenció is lesz egyben. Így is marad még bőven olyan család, akinek a problémáján ebben a felállásban sem lehet fogást találni, de a helyzet romlása megállítható lenne, és visszafordíthatóak lennének közösségek a lejtőn.

Ezen a találkozón a problématérképet ilyen szempontból elemezzük: mikor kellene a beavatkozást elkezdeni, mikor kellene összekapcsolni a határokat? A beszélgetésen nyilvánvalóan láthatóvá válik az is, mennyire a hatósági eszközökkel próbál mindenki élni, hogyan vezet az eszköztelenség oda, hogy mindenki már csak a fenyegetéssel él, hogyan változik a nemcsak az iskolában fontos pedagógiai eszköztár büntető rendszerré. Az is látszik, hogy mindenki önállóan próbál megoldásokat keresni, de nem képes, hiszen adott intézményen belül, elkülönülve a többitől már nem lehet megfelelő hatást kiváltani.

A roma közösség szerepét végig hangsúlyoznunk kell az egész fejlesztésben. Nehéz ez, hiszen olyan személyek, akikre mindenki hallgatna, nem nagyon vannak. Ha valaha voltak is roma közösségek a településeken, ott is szétzilálta a nyomorúság, a betelepülő romák eltérő szokás-és értékrendje, a romungro-oláh cigány ellentét, a roma érdekképviselet félreértelmezett, személyi feltételek nélküli szerepe, az uzsora, és más, a roma közösségben romboló folyamatok. Nehéz egységes roma közösségi tudatot, közösségi szabályrendszert kialakítani. Ma erre sincsen megfelelő stratégia, hogy ki segíti közösséggé válásukat és integrációjukat ezen a szinten. Néhol civil szervezetek próbálkoznak, máshol roma pasztoráció. Megjegyzem, ez utóbbiban nagy potenciát érzek. Nem is értem, az egyházak miért nem fordítanak nagy figyelmet arra, hogy ezekben az elszegényedett roma szegregátumokban megjelenjenek közösségszervező, integrációt segítő tevékenységekkel. Sokkal nagyobb társadalmi hasznosulása lenne, mint a társadalom kettészakadásában közreműködő, szegregáló hatású egyházi iskoláknak.

Ekkorra a kerekasztal már érzi az együttműködés fontosságát. Célszerű ezen a ponton kísérletet tenni arra, hogy megfogalmazzák: milyen időközönként szeretnének efféle együttműködési egyeztetéseken részt venni? Nem kell még tervet készíteni erre, ennek a találkozónak a célja az időfaktor beemelése, és a preventív hatás kihangosítása, de ez jó alkalom arra, hogy felmérjük, a szükségesség mennyire ment már át a résztvevők között.

       6-7. találkozó:

Téma: szakmaközi együttműködések vizsgálata, elemzése a konkrét esetek tükrében

Ezután két alkalommal saját élményű megtapasztalások elemzése történik, melyeket az együttműködés rendszerében is továbbgondolunk.

Első lépésként kérjük meg, hogy a saját gyakorlatukból mondjanak példákat, hogyan próbáltak egy adott problémát megoldani. Hallgassunk meg több példát, majd válasszunk ki egyet, és elemezzük végig, többféle megoldási alternatívát keresve.

A hivatali protokollra jellemző, hogy megelégszik egyfajta megoldási móddal, nyilván lehetőleg olyannal, ami a lehető leggyorsabban és a legkevesebb adminisztrációval lezárhatja az ügyet. A munkatársak számára a sikerélményt legtöbbször a becsukott dosszié, a lezárt ügy jelenti. Pedig ezek az ügyek mindig egy folyamat részei, a leártnak tűnőt követi a másik, megállíthatatlanul nehezítve tovább a gyerekek helyzetét, akik eljutnak majd a nagykorúságig, új családot alapítva, új dossziét nyitva az adott intézményekben, és azt megismételve viszik tovább szüleik örökségét.

Tudunk-e vajon többféle módon végigvinni egy problémát a megoldás felé? Tudunk-e a megoldások között minőségbeli különbségeket megállapítani? Milyen értékelési szempontok alapján tesszük ezt meg? Kapcsolható-e esetleg valami újszerű megközelítésű mérés a munkánkhoz? Milyen kockázatok veszélyeztetik a megoldás sikerét? (A kockázatelemzés nagyon fontos eleme a munkának, mert újraértelmezteti a folyamatot, érthetőbbé teszi a „minden mindennel összefügg” elméletét, és láttatja a partnerek bevonásának szükségességét.)

Érdekes kérdések, amiket a konkrét esetek tükrében kell elemeznünk. Vizualizálni elágazásokkal lehet a megoldásokat, majd értékelés után áthúzva a gyengébbeket, végül marad a leghatékonyabbnak tűnő, hosszú távon pozitív hatást gyakorló út.

Fontos, hogy egy-egy konkrét probléma kapcsán mindegyik szervezet gyakorolja a beavatkozási pontok felvázolását, a hozzárendelt partnerekkel együtt. Nem biztos, hogy minden problémába minden szereplőt be kell vonni, de a megoldás legteljesebb körű támogatásokra kell törekedni.

A lépések begyakorlását jelöljük meg itt célként:

  1. a probléma beazonosítása
  2. a problémát kiváltó okok értelmezése
  3. a beavatkozási pontok megkeresése
  4. partnerrendelés a beavatkozási pontokhoz
  5. a partnerek összehívása
  6. megoldási út keresése közösen, elágazásokkal
  7. kockázatelemzés
  8. folyamatos kapcsolattartás, egyeztetés
  9. értékelés, visszacsatolás egymásnak
  10. nyomon követés

Ha szükséges, ezzel a témával még foglalkozhatunk, újabb és újabb példák elemzésével.

  1. találkozó

Téma:  Munkaterv készítése. Konkretizálás, időrendi tervezés

Miután az előző találkozókon sikerült megértetni az együttműködés fontosságát, a feladatok összekapcsolását, és egy másfajta értékelési folyamatot begyakorolni, megtervezhetjük közösen a társadalmi kerekasztal működésének második szakaszát, melyben problémamegoldások, és alkalmankénti közös értékelések szerepelnek.

Az intézményeknek önállóan is képesnek kell lennie arra, hogy a nála felmerülő probléma kapcsán az adott lépések mentén megoldást vázoljanak fel.

A szakmaközi együttműködéseket generáló civil (vagy más) szervezet ezután problémamegoldásokban segédkezik, és időszakosan újra összehívja a kerekasztalt, hogy a folyamatokat közösen értékeljék. Ennek időrendi megtervezése, az első konkrét problémák megoldásának körvonalazása, a dokumentálás folyamatának megbeszélése e találkozó témája.

A kerekasztal a legtöbb résztvevőt feltölti, várokozással néznek az együttműködések irányába, kicsit pozitívabban látják a helyzetüket, munkájukat. Fontos, hogy ezt az érzést ne hagyjuk elsorvadni, folyamatosak legyenek a visszacsatolások feléjük és a fenntartók felé is.

Az együttműködések ilyen rendszerében szükséges egy mediátor, aki közvetít az ágazatok között, és biztosítja az egyén, család, közösség bevonását is. Most, az Igazgyöngy Alapítvány munkája ebben a fázisban van. Nehéz megjósolni, mikor lesz önjáró a folyamat, a jelenlegi állami struktúrában egyelőre esélyt sem látunk arra, hogy egy ilyen átstrukturálódás, attitűdváltás következzen be. Nehezíti a helyzetet, hogy nem tervezhetünk állandó csapatra, a sokszori szakembercsere, amikor új embereket kell bevonni a munkába, mind időt vesz el a tényleges problémamegoldásoktól. Harcolunk az átpolitizálódással, a civileket partnernek nem tekintő hivatali hatalomgyakorlással, pedig önmagában a roma közösség is rengeteg konfliktusforrást ad. A romák és az intézményrendszer közötti mediálásra az egyetlen szereplők vagyunk, és ez a helyzet a helyi közösségfejlesztéssel is.

Településenként változó, milyen szinten vagyunk. Főleg a családsegítő-gyermekjóléti szolgálat-gyámhivatal intézményekkel, valamint az iskolákkal alakult ki együttműködés, de van település, ahol a rendőrség is stabil partner.

Nem könnyű ez a munka, ám az eredmények, a pozitív kapcsolatok erőt adnak nekünk is. Bízunk abban is, hogy a fejlesztésünk példája nyomán mások is belefognak a munkába.

Változás kell, szemléletváltás a leszakadó térségekben élő családokkal végzett munkában. Nyilvánvaló, hogy a most működtetett állami rendszer nem tud megbirkózni az egyre romló helyzettel. A társadalmi szakadék egyre növekszik, és az intézmények tehetetlenül sodródnak a problémával. Pedig a megoldás ott van, az állami rendszeren belül. Csak meg kellene szabadulni a beidegződésektől, és egy emberibb, kreatívabb és szociálisan érzékenyebb hozzáállást általánossá tenni.